„Talán túl sokat kértem” — kérdezte, pedig semmit nem kért, csak annyit, hogy hallgassák meg.
A bűntudatnak van az egészséges formája, ami akkor jelenik meg, amikor tényleg átléptünk egy határt. Ilyenkor az a feladata, hogy helyrehozzunk valamit — ez egészséges, sőt szükséges érzés.
De van egy másik fajtája is, ami nem a tetteinkről szól, hanem arról, amilyennek gondoljuk magunkat: hogy azt érezzük, hogy alapból túl sokat kérünk, hogy terhet jelentünk másnak, hogy nem lenne szabad igényeink legyenek.
Ezt inkább szégyennek nevezik, nem bűntudatnak — és ez utóbbi sokkal károsabb, mert nem a viselkedésünket, hanem az önértékünket támadja.
A kettő közötti különbség egyszerű, mégis sokat számít: az egyik azt mondja, „rosszat tettem”. A másik azt, „rossz vagyok”. Az első irányba el lehet indulni — jóvá lehet tenni valamit. A másikból nehéz kiindulni bárhova.
Ha úgy érzed, folyton bocsánatot kérsz olyanért is, amiért nem kellene, érdemes megnézni: valóban vétettél valamit — vagy csak megtanultad, hogy a saját igényeid eleve bocsánatkérést érdemelnek?
Ha ez a fajta, alaptalan bűntudat ismerős neked, szívesen segítek szétválasztani, mi a tiéd ebből valójában — és mi nem.
Legutóbbi hozzászólások