A szülők szerepe az egészséges felnőtté válásban

Sokan legyintenek, amikor meghallják, hogy „a problémáink gyökere gyermekkorban keresendő”.
„Ne már, hagyjuk ezt a pszichós marhaságot. Felnőtt vagyok, az már a múlté.” Vagy azt, hogy „ne a múltba tekints.” Ismerős gondolatok, ugye?

És teljesen érthető is, mivel a múltba nézni nem mindig kényelmes. Sőt, néha ijesztő. De attól, hogy nem beszélünk róla, a múlt nem tűnik el. Csak csendben ott van – ott van a döntéseinkben, a kapcsolatainkban, vagy abban ahogyan önmagunkhoz viszonyulunk.

A gyerekkor nem valami lezárt történet, hanem a történetünk alapjai. Mert amit ott tanultunk a szeretetről, biztonságról, önmagunkról az ma is velünk van. Még akkor is, ha már régen felnőttek vagyunk.

Az anya ebben a történetben az érzelmi biztonságunk forrása. Az első legfontosabb kapcsolatunk az anyánkkal való kötődés. Az ő érintése, hangja, figyelme az, amin keresztül először megtapasztaljuk: a világ biztonságos-e, és azt, hogy mi szerethetők vagyunk-e.

Ha az anya érzékeny, jelen van, és elég jól reagál ránk, megtanuljuk, hogy a szükségleteink rendben vannak. Ez adja meg nekünk később az alapot az önbizalomhoz, önelfogadáshoz és a biztonságos kapcsolódáshoz másokkal.

Viszont, ha az anya távolságtartó, szorongó, kiszámíthatatlan vagy túlóvó, akkor a gyermek azt tanulja meg, hogy a szeretet bizonytalan, feltételekhez kötött, vagy épp veszélyes.
Felnőttként ilyenkor nehezebben bízunk meg másokban, nehezebben engedjük el a kontrollt, vagy épp mindent megteszünk azért, hogy megfeleljünk – hátha akkor majd „elég jók, szerethetőek” leszünk valakinek.

Az apa: a határok, az önállóság és a külvilág felé vezető híd

Az apa az, aki segít kilépni a biztonságos anyai közegből a világ felé. Ő tanítja meg, hogy lehet hibázni, elesni, felállni, próbálkozni. Egy stabil, szeretetteljes apa jelenléte megtanít hinni abban, hogy képesek vagyunk helytállni a világba.

Ha viszont az apa hiányzik – akár fizikailag, akár érzelmileg –, akkor hiányozni fog a belső biztonság is, amikor döntéseket kell meghozni. Ha pedig túl szigorú és/vagy túl kritikus az apa jelenléte, a gyermek megtanulja, hogy a szeretetért teljesíteni kell.
És felnőttként gyakran túlhajtjuk magunkat, vagy nem merünk hibázni.

Ezek tények nem a szülök hibáztatása!

És ezek a tények megmutatják, hogy a gyerekkor nem lezárt fejezet, hanem egy olyan térkép, ami felnőttként segít eligazodni.

Miért is érdemes visszanézni a gyerekkorba?

Nem azért, hogy a múltban ragadjunk, és nem is azért, hogy hibást keressünk. Hanem azért, hogy megértsük: miért ismétlünk bizonyos mintákat, és miért úgy reagálunk, ahogy.

A gyerekkor nem ürügy, hanem magyarázat. Az érzelmi logikánk ott kezdődik – és ha nem értjük meg, akkor a felnőtt énünk is abból próbál működni, amit egykor egy kisgyerek tanult meg a túléléshez.

Lehet, hogy most is ugyanúgy kerüljük a konfrontációt, mint akkor, amikor gyerekként „jobb volt csendben maradni”.
Vagy talán most is túlteljesítünk, mert valaha az volt az egyetlen út a szeretethez. Ezek nem hibák, hanem régi megoldások egy másik időből, csak még nem vizsgáltuk felül őket.

A kérdés nem az, hogy ki rontotta el – hanem hogy mit tehetünk most, hogy máshogy legyen.

Az egyensúly: két szülő, két pólus

Az anya melege és az apa határai – ez a két erő együtt adja a stabilitást. Ha az egyik hiányzik, a személyiség egyensúlya is megbillenhet. De felnőttként lehetőségünk van új egyensúlyt teremteni.

A legfontosabb felismerés talán ez:
nem attól gyógyulunk, hogy új szülőket keresünk, hanem attól, hogy mi magunk válunk azzá, akire egykor szükségünk volt.

A gyógyulás pedig nem múltidézés, hanem szabadság

Nem mindenki akar a gyerekkorával foglalkozni. És ez rendben is van.
De ha valami újra meg újra fáj, ha ugyanazokba a helyzetekbe kerülünk, ha a kapcsolatokban mindig ugyanott szakad el a fonal –
akkor érdemes elgondolkodni, hogy lehet nem a jelen helyzetben van a hiba, hanem a múlt szól belőlünk.

A gyerekkor nem béklyó, hanem kulcs.
És ha egyszer megfogjuk, kinyílik az ajtó és végre nem a hiányainkból, hanem a tudatosságunkból fogunk élni.

A szülők jelenléte az egész életünket meghatározza – még akkor is, ha ma már nem élnek, vagy ha sosem voltak igazán velünk.
De felnőttként mi dönthetjük el, hogyan visszük tovább azt, amit kaptunk.
És ha megértjük, hogy mi honnan ered, akkor már nem a múlt fog ismétlődni bennünk – hanem mi írhatjuk tovább a történetet.