Az empátia nem tanács, nem okoskodás, nem mentegetőzés. És legfőképp nem az, hogy megmondjuk a másiknak, hogyan kellene éreznie, mit kellene tennie.

Az empátia az a képesség, hogy meghalljuk a másikat nemcsak a szavait, hanem azt is, ami mögöttük van. Hogy teret adunk az érzéseinek akkor is, ha azok számunkra kellemetlenek, kényelmetlenek, vagy akár ránk irányulnak.

Sokan nem is tudják pontosan megfogalmazni, hogy mi hiányzik nekik, amikor beszélgetnek valakivel egy nehezebb érzésről. Nem haragszanak. Nem sértődnek meg. De ott marad bennük valami tompa, magányos érzés: „Valahogy nem esett jól, amit válaszul kaptam…”, Vagy nem könnyebültem meg attól, hogy elmondhattam” Még akkor sem, ha elhangzott a „bocsánat” vagy a „sajnálom”.

Mert az empátia nem a szavakban él hanem abban, hogy mennyire tudsz ott lenni a másikkal abban, az érzésben amit épp átél.

Sokan azt hiszik, empatikusak, amikor azt mondják: „Ugyan már, ne vedd a szívedre!”, vagy: „Én nem úgy gondoltam.” vagy „Értem de szerintem ezt most kicsit túl reagálod.” Ezek a mondatok nem valódi empátiát tükröznek, hanem kijavítják a másik érzéseit, eltolják a fókuszt, gyakran védekezésből. És bár talán jó szándékkal mondják őket, a másik ilyenkor mégis egyedül marad az érzésével a nehézségeivel.

Empatikusnak lenni nem azt jelenti, hogy egyetértek veled, vagy lemondok a saját nézőpontomról, vagy hogy alárendelem magamat. Hanem azt, hogy elismerem a te megéléseidet, anélkül hogy megmondanám mit kellene tenned, vagy anélkül, hogy védekeznék, vagy megmagyaráznám, miért nem úgy van ahogyan érzed. Itt nem szabad, hogy szándékként az jelenjen meg, hogy meg akarom győzni a másikat, hogy miért nem érzi jól vagy hogyan kéne másképp látnia.

Például, ha valaki azt mondja nekem: „Rosszul esett, ahogy tegnap beszéltél velem.”
az empátia nem az, hogy rögtön azt válaszolom: „Miért, hogy beszéltem? Nem beszéltem csúnyán veled, szerintem kicsit túl reagálod.” vagy nem az, ha azt válaszolod „De én nem úgy értettem.” Hanem az, hogy először azt mondom: „Sajnálom, hogy így érzed. Látom, hogy megbántódtál, sajnálom.” – és ezt jelenléttel mondom, nem csak szavakkal.

Az empátia ott kezdődik, amikor valaki elmond valamit nekünk — fájdalmat, feszültséget, csalódást, főleg, ha azt mi okoztuk — és mi nem megyünk arrébb, nem zárjuk le, nem csúszunk ki alóla. Hanem maradunk – még ha feszültséget is okoz bennünk – és meghalljuk.  

Azt mondjuk: „Sajnálom, hogy ezt így éled meg.” Akkor is, ha ez nekünk kényelmetlen.

Mert a másik ilyenkor nem hibást és nem feltétlenül megoldást keres. Nem is azt, hogy ki legyen beszélve, hanem egyszerűen azt, hogy a másik ne hagyja egyedül az érzéseivel.

Az empátia: megállni, meghallani, jelen lenni. Nem kijavítani. Nem védeni magam. Nem relativizálni. És nem is a saját élményemet előtérbe helyezni.

Ez az igazi ajándék, amit adhatunk egymásnak:
hogy nem akarjuk rögtön „rendbe hozni” a másikat —
csak vele vagyunk engedjük, hogy legyen, amit érez. Teljes figyelemmel. Emberként.

Volt már olyan, amikor azt érezted egy válasznál, hogy „nem esett rosszul, de jól sem”, és nem tudtad, mi hiányzott a beszélgetésből?
Valószínűleg épp az empátia hiányzott.
Oszd meg, ha ismerős érzés.